"Valahogy még mindig nem értem ezt a sors dolgot. Mi féle sorsom van nekem? És ha anyám tovább adja nekem a "tudását" meghal? Akkor ne adja tovább!" Kavarodtak bennem a gondolatok. Ülök a sarokban összekuporodva, és csak gondolkozok. "Most láttam újra 13 év elteltével, és megint el kell veszítenem!? De most már valóban örökre. Mi tévő legyek?!" Majd a néma csendet Paul töri meg...
- Szia! - mosolygott rám.
- Óh...szia.
- Zavarlak? Meg zavartam valamit?
- Ugyan mit tudtál volna meg zavarni? A némasági fogadalmamat? - majd nevetni kezdtünk.
- Hát..csak mintha nagyon gondolkoztál volna valamin. És nem akartalak zavarni. - mondta Paul, majd lassan leült mellém.
- Gondolkoztam igen. De nem zavartál meg.
- És min gondolkoztál, ha szabad tudnom!?
- Hogy mi a sorsom, hogy mi van, ha anya meghal, nem akarom újra elveszíteni. - majd megint jöttek a könnyek kék szemeimből.
- Nem szeretlek így látni Annis.
- Így hogy?
- Sírni.
- Próbálkozom ellene....
 Majd Paul egyszerűen átkarolt. Karjaiban merő biztonságot éreztem, ha ott vagyok, olyan érzés, mintha senki sem bánthatna. A világ egyszerűen meg kíván szűnni körülöttünk. Csak mi vagyunk. Paul és én. Ezt a világot senki se rombolhatja le....
- Miért nem mondod el? - törtem meg a síri csöndet.
- Mit?
- Hogy mi a sorsom. - néztem rá, miközben még mindig a karjaiban voltam.
- Mert nem tehetem. Hidd el, hogy....
- Mit? Miért nem teheted? Meg teheted... - vágtam a szavaiba és üvöltöztem vele. Mire hirtelen megcsókolt. Elég fura helyzetben de megtette. Én csak néztem rá, ő is rám. Mosolyogni nem tudtam, pedig legbelül nagyon örültem. Valahogy  a helyzet nem úgy hozta, hogy mosolyogni tudjak...majd felálltam, és kimentem a kertbe. Kint álltam az ajtótól körül belül 50 méterre. Álltam. Csak álltam és bámultam. A düh és az öröm érzései kavarodtak bennem. Csak álltam, átkaroltam derekamat és engedtem, hogy a szellő átjárja hajamat. Paul utánam rohant. Üvöltözött nekem, de nem figyeltem rá. Csak arra gondoltam, miért tette. Dühös lettem. Nagyon dühös. Majd hirtelen elkezdett villámlani, és zuhogni. Nem állt el. Ahogy egyre dühösebb és dühösebb lettem, erősödött a vihar. Paul szemébe homok is ment. Majdnem elfújt szinte minket.
- Nyugodj le! - üvöltözte nekem.
- És miért lenne jobb? - sikoltoztam vissza.
- Elállna a vihar.
- Miért állna el a vihar akkor, ha nyugodt vagyok!?
- A sorsod.
- Mi? - üvöltöztem. Nem hallottam mit mondott. Majd Paul egyszerűen összeesett.
- Te jó ég! - rohantam oda hozzá! A vihar még mindig tombolt. Már az ijedtség is bennem volt. Az időjárás egyre rosszabb lett. Aggódom. Még rosszabb az időjárás. "Mi van ha tényleg le kell nyugodnom?" kérdeztem magamban. Majd Faye is kirohant.
- Mi  a francot műveltél? - kérdezte miközben takarta el az arcát, hogy lásson is valamit, olyan erős volt a szél.
- Én semmit. Egyszerűen dühös lettem, és jött a vihar, és ő összeesett.
- Te hülye. Akkor nyugodj le! Ez a vihar a te műved!
- Miért lenne az enyém?
- Mert boszorkány vagy észlény... - üvöltözött. Megtorpantam. Egyszerűen lefagytam, majd hirtelen elállt a vihar.

Tovább a hetedig részhez.