Majd anyám levitte Pault a pincébe, mivel ő is ugye boszorkány, és tud rajta segíteni.
- Hazudtál nekem! Kétszer! 13 éven keresztül! - vetettem anyám szemére.
- Tudod te is jól, hogy nem tehettem mást. - mindezt halál nyugodtan beszéltük át.
- Tehettél volna. Nem kellett volna hazudnod!
- SAJNÁLOM! Tudod, hogy megbántam. - na itt már emelte fel picit a hangját.
- Tudom. Csak nekem ez így egyszerűen túl sok információ. Túl sok teher....
 Néma csönd kerekedett a szobában.
- Újra el kell, hogy veszítselek? - kérdeztem rá.
- Sajnos igen.
- Nincs valami kiskapu?! Vagy valami más...kell lennie más megoldásnak is.
- Nincs. Hidd el, hogy Paul szülei is meg próbálták a kiskaput, és Paul majdnem belehalt.
- Szóval van kiskapu...
- Van, de nem csináljuk meg!
- Anyu, te ezt nem értheted...
- De értem. De nem csinálom meg!
- Miért?
- Mert ez a természet rendje. Így kell lennie.
 Csönd kerekedett. Paul még mindig mozdulatlanul feküdt az asztalon. Nem lélegezik. Aggódva néztem.
- Jól lesz?
- Igen. - válaszolta.
- Mikorra?
 Majd elvette a kezét Paul teste felől és hátrált. Rám nézett és mondta..
- Elméletileg ha 5 percen belül nem kel fel, akkor van baj.
 Leültem. 3 perc elteltével még mindig semmi....hirtelen felült. Én oda rohantam hozzá.
- Jól vagy? - kérdezte tőlem.
- Én? Én jól. És te?
- Azt hiszem...köszönöm. - mondta anyámnak.
- Nincs mit. - válaszolta.

 Majd Paul kivezetett a hátsó kertbe. De nem tudom miért...el mentünk a patak partig, és leültünk.
- Bocsánatot szeretnék kérni. - mondta nekem.
- Miért? - kérdeztem tőle fura fejjel.
- Mert megcsókoltalak.
- ...nem te vagy az, akinek bocsánatot kellene kérnie, hanem én. Bajba sodortam az életed, és hisztiztem is.
- És jogosan...
- Jogosan kockáztattam az életed?
- Jaj..nem..jogosan voltál dühös...
- Én nem voltam dühös,csak hirtelen jött..és...... - majd Paul megint megcsókolt. Most nem hisztiztem és nem rohantam el. Csodás érzés érezni valaki szeretetét. Miközben karjaiban voltam, nem gondolkoztam semmin. Az ég világon semmin.

 Hirtelen távolodni kezdett az arcunk egymástól, majd ránéztem, és ő is rám. Elmosolyodtunk mindketten.
- Na mi az, most nem rohansz el? - kérdezte viccesen..
- Nem.. - válaszoltam nevetve. Majd csak oda bújtam hozzá, és ültünk órákon át. Néztük a patak csobogását......

Tovább a nyolcadik részhez.