Másnap reggel, sehol semmi, és senki. Megijedtem. Kiszálltam az ágyból, amikor hirtelen hallani kezdtem az orvos, a „nő” meg az „apa” beszélgetését. Először csak néhány szót csíptem el, majd erősen koncentráltam, és szín tisztán hallottam. De mitől lehet? Nem tudom. És egyszer csak nem gondoltam a beszélgetésre, és mintha egy telefon zsinórt vágtak volna el. A beszélgetést nem hallom. Meglepődtem. Mitől lehet ez? A múltkori „rosszullét”? Amit nem is neveznék rosszul létnek. Nem tudom mi volt az. Bejönnek a „szülők” és megijedtem, mert nem számítottam rá. Rémült tekintetem, mosolyt csalt az arcukra, azt jelezve, nincs mitől félnem. Az ágyra ültem, és elkezdtem beszélgetni velük:

• Nos, szia! (= - mondta mosolyogva a „nő”
• Csókolom. – mondtam kissé erőltetett mosollyal, hiszen nem tudtam, hogy mire számítsak.
• Jahj, ne butáskodj, tegezz minket.  - mondta kedvesen a „férfi” és meg simogatta a hátam.
• Hogy hívnak lányom? – Kérdezték
• Rosemary vagyok, de a barátaimnak, csak Rose – mondtam kedvesen
• Én Elena vagyok, ő a férjem, pedig Tyler. Bizonyára észrevetted, hogy van egy kislányunk. Ő Nina.  - mutatkozott be a „nő” aki Elena, és mutatta be családját.
• És most mi lesz? Ne vegyétek bunkóságnak ezt a kérdést, de nem tudom, mi lesz.
• Jössz velünk.
• Magukkal?
• Nem tegeződünk Rose? – kérdezte viccesen Tyler.
• De, bocsánat. De nekem ez olyan furcsa, megtalálnak a földön, és egyből örökebfogadnak?
• Hagyjunk itt a kórházban? Vagy esetleg rakjunk ki az utcán? Mellesleg Nina nagyon megkedvelt.  - mondta kicsit meglepődött hangsúllyal Elena.
• Nem tudom. Csak, csak, nehéz.
• Mi nehéz? – kérdezte megértő hangon Tyler.
• Hát ez az egész.
• Nem lesz semmi baj, persze, csak ha szeretnél velünk jönni.
• Mindig egy ilyen kedves családról álmodtam, erre itt van. Örülök, persze, hogy szeretnék menni. – mondtam „kétségbeesetten”
• Akkor mehetünk Rose? – Boldog, és lelkes „apuka” hangon mondta Tyler.
• Mehetünk. – Mondtam kevésbé lelkesen, persze nagyon örültem mindennek.

Kocsival mentünk. Egy Volvo-val. Hátul ülök, csöndben, és nézem az utat. Meglátok egy mókust, és felkiáltok: „Nézzétek, egy mókus” – mondom úgy, mint aki még soha nem látott volna.  Erre csak nevetést hallok, és mosolygást a visszapillantóban.  Kezdek megbarátkozni a helyzettel. De azt, hogy hallom a beszélgetést, azon nem vagyok túl. Hogy lehet ez?
Az út körül belül 10 perces volt. Oda értünk. A ház sem kicsi, sem nagy. Pont családias. Kertel, szép virágokkal, amiken egy szép nagy újfullandi rohangált fel alá, amikor meglátta az autót. Rá ismert a családjára. Elena megtöri a síri csendet:

• Hát, Isten hozott.

Én csak mosolyogtam.

• De még be kell mutatnunk egy személynek. – mondta Elena kedves és szokásos, lágy hangon.

Elgondolkodtam. Ki lehet az a „bizonyos személy”? Erre ajtót nyit Nina.

• Mami, Mami. Papi, Papi.!! – mondta örvendezve, és odarohant Tylerhez, akit egyből felkapta és megpörgette a lányt. Én csak álltam a kocsi mellett, és mosolyogva néztem a jelenetet.

Majd a „bizonyos személy”, beállt az ajtófélfába, neki támaszkodott és köszönt:

• Sziasztok, és szia!

Kedves, mosolygós, szőke, kékszemű. Csodálatos. Nagyon helyes fiú. Egyből beleszerettem, aminek nem kellett volna megtörténnie, hisz a „féltesóm” lett. Elpirultam amikor megszólított.

• Ott fogsz állni mindörökre? – kérdezte a „bizonyos személy”

Én még észbe se kaptam, aztán leesett, hogy mit kérdezett.

• Jahj, nem dehogyis. Bocsi.

Erős mosoly telítette arcomat. J Elindultam a bejárat felé. Semmi cuccom nem volt, így az első dolga Elenának az volt, hogy elvitt vásárolni. A világ legjobb cuccait vette nekem, pedig én az olcsókkal is beérem. De ő erre azt mondta „új élet, új külső”. A vásárlás körül belül 2 órán keresztül tartott. Sok mindent kaptam, és nagyon örültem is neki.

Haza értünk. Olyan jó ezt mondani, akár gondolatban is. HAZA. Van otthonom.  Egyből elkapott a mosolygás. A „bizonyos személy” megjelent, és ezt kérdezte:

• Hát te, mit mosolyogsz ennyire?
• Jah..semmit.  - mondtam csalafintán. – És hogy hívnak?
• Tomy vagyok.
• Én Rose. – mondtam neki mosolyogva
• És, hogyan kerültél ide?
• Az hosszú történet.
• Azt hiszem lesz/van elég időnk.
• Igen, őm..lehetne egy két kérdésem?
• Persze nyugodtan.
• Segítesz nekem valamiben?
• Miben?
• Hát, meg szeretném hálálni a szüleidnek… - erre közbevág…
• A szüleINKnek.
• Igen…  Nos, hogy ennyit segítenek nekem, meg ennyi mindent kapok, szeretnék nekik csinálni valami finomat, csak ezt a konyhát nem ismerem, segítesz?
• Persze, szívesen. És mire gondoltál?
• Tojás? Egyszerű és nagyszerű.
• Rendben.

A tojást meg is csináltam Tomy-val. Majd a szülők az illatra lettek figyelmesek, odarohantam hozzájuk, és mondtam nekik, hogy még ne jöjjenek. J Ők szerintem sejtették miről van szó, de úgy tettek mintha nem, szóval visszamentek, Tomy gyorsan kirakta a tojásokat egy tányérra felvágta a kenyeret, én meg szépen gyertyával megterítettem. Tomy felrohant Nináért,  én meg hoztam a szüleimet. J Persze becsukott szemmel, odaértünk. Egyszerre mondtuk Tomy-val:

• Kinyithatjátok, tádáááá…

Mindenki nagyon örült, és meglepődött. Nina oda is ült rögtön az asztalhoz, és várt ránk. És így szolt:

• Na mi lesz? Jöttök? Vagy megeszem az összeset.

Mondta humorosan. Majd Elena mondta:

• Jaj ne. Akkor mi mit fogunk enni?

Majd odarohant az asztalhoz, mint egy gyerek.

Tovább a harmadik részre