….. homály, sötétség, félelem. Nem tudom, hol is vagyok. Hirtelen azt sem tudom, hogy ki vagyok. Egy nagy és határozott ütés. Megrezzentem. Még egy. Fel sikítottam. Nem tudom mi volt ez. Azt sem, hogy ki volt. Esetleg a tudatalattim? Esetleg valaki szándékosan bánt? Nem tudtam eldönteni. Speciel a nyakam mintha a földhöz lenne szorítva. Nem bírtam megemelni. Hirtelen egy könny csurog ki kék szememből. Egy ajtócsapás. Annyira figyeltem, hogy jött-e valaki, vagy elment, hogy levegőt se vettem, hogy halljak. Összeszorítom a szemem, hogy álmodok, kinyitom, bő csalódás. Nem álmodom. Ez a valóság. Összeszorítom a szemem, hogy a könnyemtől lássak is valamit. Egy szoba. Meglepően nem sötét. A város közepén. Látom az autókat. Látom, ahogy néznek engem, de egy sem áll meg, hogy segítsen felkelni. Senki. Itt tartunk. Senki sem segít a másiknak. Egyszer csak egy családi autóra figyeltem fel, ami meg áll a ház előtt. A nő berohan. Felsegít. Meg köszönném a segítségét, de nem tudok megszólalni. Egy ütésérzés a gyomromban, fel üvöltök. Azt hiszi hallucinálok. Majd csak annyit hallok: „Hívd a mentőket! MOST! „Aztán sötétség. Mint a halál. Az összes fájdalom elmúlt. Még egy könnycsepp. És eszméletemet vesztettem. Pár órával később a kórházban kelek fel, amint a „nő” ott ül előttem. Annyira örül, hogy kinyitom a szemem, hogy odarohan, és egy könnycsepp hull ki szép szemeiből. Lágy hangja nyugtató volt, és ezeket mondta nekem:

• Jól vagy? – kérdezte simulékony hangján, mely átjárta fülem, és elmosolyodtam. Anyámra hasonlított. Szép hosszú vörös haja vállára simult. Barna szemei csillogtak, amikor rám nézett. Nem volt barnás bőre, inkább fehér, megijedtem, de meg is nyugodtam, amikor puha keze az arcomhoz ért. Újabb mosoly járta át arcomat. És ő is rám mosolygott. Egy kis szelíd vékony hangocskát hallok, amely ezeket mondja:
• Mami, meggyógyul a kisjány? – Egy barna hajú aranyos lány lépett be az ajtón. Felült a kis székre, és rám nézett. Le se vette rólam a gyönyörű nagy fekete szemeit. Erre én felnevettem. A kislány is nevetett. Amire a „nő” is.

Jobban szemügyre vettem a szobát. Tele volt rajzzal a fal, mire első gondolatom, ez egy gyermekkórház. Ablakokon üvegfesték mintái. Lámpán matricák. És egy felirat a falon: „minden rendben lesz” Meg is nyugodtam. Majd egy pár perccel később egy igen sármos úri ember állt meg az ajtóban. Kiderült, az „apuka”. Kedves volt. Rám is mosolygott. Magamban egy kérdést tettem fel: „miért ilyen kedvesek velem? Miért segítenek nekem?” Aztán bejön az orvos is, azokkal a hírekkel: „minden rendben van, ma még bent tartjuk, de holnap már haza is mehet” Egy kedves öreg, ősz bajuszos bácsi volt. Kissé duci, de nagyon kedves. Majd hirtelen a felmerülő kérdés. De hova haza? Nincs is otthonom, hiszen árva vagyok. Most mi lesz? Majd kérdeztem is a „nőt”: „nekem..nekem..nincs otthonom. Árva vagyok. Mit tegyek? Visszamenni nem szeretnék az árvaházba!” Kérdeztem s, mondtam aggódó hangon. Egy újabb könnycsepp szökött ki szememből. Majd az „apuka” oda jött hozzám s, azt súgta a fülembe: „most már van otthonod.” Nem értettem semmit. Egyszer csak megtalálnak, és örökbe is fogadnak? Nem állt össze a kép. Egész éjjel azon gondolkoztam falnak fordulva, Isten miért bánik velem ilyen jól? Semmi oka sincs rá. De megköszöntem neki. Mindent. Furcsa, de még a rosszul létet is, mert ha az nem lett volna, nem találkozom a kedves családdal. A „nő” kinek még a nevét sem tudtam ott feküdt a fotelben, kislányával együtt, s aludtak. Csöndben felálltam, és be akartam takarni őket, egy takaróval, de a „férfi” megzavart, és mondta: „hagyd, majd én. Feküdj vissza, és majd holnap megbeszélünk mindent. És remélem meg is ismerjük jobban egymást” Én erre csak annyit mondtam: „Köszönök mindent. Akár hogy is érdemeltem ki, köszönöm” A férfi csak mosolygott, és homlokon puszilt, majd elhagyta a szobát.

Második rész ->