Este lett. Tomy meg ígérte, hogy elmondja. Vagyis, hogy felkészült. Nem volt csukva az ajtaja. Benéztem. Nincs a szobájában. Előtte az egész házat körbejártam, és nem volt sehol. Fel hívtam, hogy hátha elment valahova. A szobájában csöng a telefon. Várok körül belül 3 órát, hátha itthon hagyta. Semmi. Elenáék már aludtak. Nina is. Nem bírtam ki. Bementem a szobájába, és körbenéztem. Az ablak tárva nyitva. Nagyon megijedtem. Miattam ment el? Kinézek. Ott ül a füvön, és bámulja az eget egy gyönyörű szép szőke lánnyal. Elkezdtem sírni. Lehet, hogy hangos volt, mivel felnézett. Elrohantam be a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Szerintem elköszönt a lánytól, mert felrohant, és be akart jutni a szobába. De én kulcsra zártam.

• Rose, ne hülyülj. Engedj be!
• Nem akarlak…
• Most mi a baj?
• Nincs baj, honnan veszed, hogy van?
• Mivel nem engedsz be!? És hallom, hogy sírsz.
• De én nem sírok. – bekapcsoltam a tévét, hogy ne hallja.
• Ez komoly? Így jártam anyátokkal? Nem hogy a Simpson családot néznéd (= - mondta viccesen.
• Hahaha….
• Ha nincs baj, engedj be.

Gyorsan megtöröltem az arcom, és beengedtem. Egy gyors ölelést kaptam tőle, amit nem tudom, hogy miért. De nem tagadom, jól esett. (=  Majd a fülembe súgott valamit. „Ő nem az, akire gondolsz” És arcon puszilt. (= „Nah, mit nézzünk? Hozzak valami DVD-t?” Én csak nevetni tudtam. „Hozzál! (= És hozok popkorn-t” Hajnali 4ig néztünk filmeket. Az egyik a „Vámpírok éjszakája” volt, amin végig minden mozzanatra mondta, hogy ez kamu. Mintha tudná, hogy mire is képes egy vámpír. Minden egyes kamujára vállon boxoltam. Körül belül 13:24 kor keltünk fel. Aztán reggel még beszélgettünk arról a „lányról”. „Miért, akkor ki ő?” – kérdeztem. „Nem hiszem, hogy elhiszed, de házit kaptunk, hogy elemezzük a csillagokat, és ezért átjött.” – mondta nevetve. „És akkor most te meg ő? Nem?” „Dehogyis. Vele soha. Csak egy másik lánnyal.” – mire elfordította a fejét, és vette egy müzlit, amire nekem az jött le, hogy nem én vagyok a másik lány. Egy kicsit meg akartam viccelni, így közben mögé osontam és megijesztettem, mire kirepült a müzli a tányérjáról, annyira megijedt. „És még is ki az a lány?” – kérdeztem „féltékenyen”. „Miért érdekel?”- kérdezte érdeklődő hangon. „Mert csak érdekel (=” „Najó, te:$” – dünnyögte az orra alá. „Ezt komolyan mondod? Én?” – kérdeztem giga nagy mosollyal az arcomon.

Tovább az ötödik részre!